Április elején a Pest megyei Monor határában jártam, ahol a NAK helyi szervezetének szakmai napján gazdaságok mutatták be, hogyan készülnek fel a szélsőséges időjárásra. A résztvevők között családi gazdaságok, kistermelők és kertbarátok egyaránt ott voltak, mert a téma mindenkit érint: hogyan tartsuk meg a vizet a talajban. Az OECD adatai szerint Magyarország globálisan a 16. az aszálykitettségi rangsorban, és 2000–2020 között területünk 100%-án súlyosbodott az aszályhatás. Mégis ritkán tesszük fel a kulcsfontosságú kérdést: mit kezd a talaj azzal a vízzel, ami megérkezik?
A rendezvényen Balogh István, monori gazdálkodó elmondta: „Látom a saját földemen: ha zápor jön, a víz elfolyik, két hét múlva meg már repedezik a talaj. Nem arról van szó, hogy kevés eső esik, hanem arról, hogy nem tudjuk megtartani.” Ez a kettős kitettség – egyszerre aszály és víztöbblet – jellemzi egyre inkább a magyar gazdálkodást. Amikor a víz nagy mennyiségben, rövid idő alatt érkezik, a gyenge szerkezetű talaj nem képes befogadni, így gyorsan elfolyik vagy elpárolog. Néhány hét múlva ismét vízhiány alakul ki. Az Agrárminisztérium tájékoztatása szerint ez nemcsak meteorológiai, hanem gazdasági kockázat is: növeli a termésingadozást, gyorsítja a talajvesztést, és hosszú távon rontja a termőföld állapotát. A kérdés tehát nem az, hogy esik-e elegendő csapadék, hanem az, hogy a talaj képes-e rendszerszinten kezelni a szélsőségeket.
A talaj vízmegtartó képessége alapvetően a szerkezetétől függ. Ez stabil morzsákból – talajaggregátumokból – áll, amelyek között levegőt és vizet tároló pórusok találhatók. A jó szerkezetű, morzsás talaj szivacsként viselkedik: a víz beszivárog, és lassan, egyenletesen válik elérhetővé a növény számára. A talajszerkezet stabilitásában a talajélet kulcsszerepet játszik. A baktériumok ragasztóként működő, nyálkaszerű anyagokat termelnek, a gombafonalak pedig hálót képeznek, átszőve a talajt. A szerves anyag hidat képez a talajrészecskék között. Minél aktívabb a talajélet, annál stabilabb az aggregátumképződés – és annál nagyobb a vízmegtartó kapacitás.
A betakarítás után visszamaradó növényi maradvány a humuszképződés alapanyaga, a humusz pedig kiemelkedő vízmegkötő képességű. A KSH mezőgazdasági adatai szerint már 1%-os szervesanyag-növekedés több ezer liter többletvíz tárolását jelentheti hektáronként. A természetben ez a folyamat évek alatt zajlik le, tudatos biológiai támogatással azonban jelentősen gyorsítható. A cellulózbontó mikroorganizmusok elvégzik a lebontást, elősegítik a humuszképződést és a szerkezetstabilizációt. A folyamat láncolata egyértelmű: talajélet, szervesanyag-lebontás, humuszképződés, aggregátumstabilitás, vízmegtartás, termésbiztonság.
A vízvisszatartó gazdálkodás öt alapelve van. Az első a szervesanyag-gazdálkodás, a humusztartalom növelése közvetlenül növeli a vízmegkötő képességet. A második a talajszerkezet megőrzése, hiszen a talajművelés nemcsak mechanikai, hanem vízgazdálkodási döntés is. A harmadik a talajtakarással történő párolgáscsökkentés, a fedett talaj lassabban melegszik, csökken a párolgás, stabilabb a mikroklíma. A negyedik az erózióvédelem, mert a talajvesztés mindig vízvesztés is. Az ötödik a biológiai aktiválás, a talajélet célzott támogatása gyorsítja a szerkezetépítő folyamatokat.
Kiskertek és családi gazdaságok számára mindez praktikus teendőket jelent. A szármaradványt nem érdemes elégetni vagy teljes egészében elszállítani, hanem inkább visszajuttatni a talajba komposztálással vagy takarónövényként. Tavasszal a növényi mulcs védi a felszínt a kiszáradástól, ősszel pedig segíti a humuszképződést. Talajtakaró növényekkel – lóhere, bükköny, mustár – nemcsak a felszínt védjük, hanem a gyökérzettel szerkezetet építünk. A NÉBIH útmutatója szerint fontos, hogy a talajtakaró növények vetését időben, ősszel vagy kora tavasszal elvégezzük, hogy elegendő biomassza alakuljon ki.
A rendszerszemléletű vízgazdálkodás nem egy szezon dolga. A monori szakmai napon részt vevő termelők közül sokan már évek óta dolgoznak a talajuk állapotán, és most kezdik látni az eredményeket. A komplex megközelítés egyszerre jelent talajművelést, szervesanyag-gazdálkodást és biológiai támogatást. Érdemes helyi szakmai napokat, kertbarát körök találkozóit felkeresni, ahol gyakorlati tapasztalatokat lehet cserélni. A NAK és a kamarai szaktanácsadás ingyenes segítséget nyújt a terv elkészítéséhez.
A termésbiztonság egyre inkább azon múlik, hogy a talaj képes-e pufferként működni a szélsőségek között. Tavasszal a legfontosabb teendő a talajfelszín védelme és a szerves anyag visszajuttatása. Ha most foglalkozunk a talaj állapotával, a következő szélsőséges időjárási eseménynél már jobb eséllyel indulunk.
